![]() | Miért természetes az e? |
Amikor az exponenciális függvény és a logaritmus fogalmát tanuljuk, a 2-es és a 10-es alap választása tűnik a legkézenfekvőbbnek. A 2-es alap előnye, hogy a kis pozitív egész számok között sok olyan van, aminek a 2-es alapú logaritmusa egész. A 10-es alap előnye pedig az, hogy sokjegyű számok logaritmusát is nagyon könnyű egyetlen, néhány oldalas logaritmustábla segítségével meghatározni. Amilyen természetesnek tűnik a 2-es és a 10-es alapú logaritmus, olyan megdöbbentő, hogy "természetesnek" mégsem ezeket nevezzük, hanem egy teljesen mesterséges számot választunk alapul. Ezt a mesterséges alapot Euler nyomán e-vel jelöljük, értéke közelítőleg e≈2,71828182845904523536.
Az e számot a legtöbb tankönyv az (1+1n)n sorozat határértékeként, tehát egy 1∞ alakú határértékként definiálja. Mások (Eulerhez hasonlóan) így definiálják: e=1+11!+12!+13!+⋯. Egyik definíció sem alkalmas arra, hogy az e-vel közvetlenül aritmetikai műveleteket végezzünk. Sőt, Euler, Liouville és Hermite eredményeiből azt is tudjuk, hogy az e szám semmilyen egész együtthatós polinomnak sem gyöke; más szóval, a π-hez hasonlóan, transzcendens [3]. Az e számmal nem könnyű számolni.
Különösen a komplex függvénytan mutatott rá, hogy az ex függvény nagyon szoros kapcsolatban áll a trigonometrikus függvényekkel, és ezáltal az e közeli rokona a π-nek. Nagyon sok olyan eset van, amikor ez a két szám együtt fordul elő egy matematikai eredményben, például a Stirling-formula szerint n!∼√2πn(ne)n.
Az e szám tehát nem azért természetes, mert könnyű vele számolni, hanem mert olyan speciális tulajdonságai vannak, amelyek matematikai vizsgálatokban sokkal fontosabbak, mint az aritmetikai kezelhetőség. Ebben a cikkben az egyik — a legfontosabb — tulajdonságát fogjuk vizsgálni, amely ott áll az összes többi hátterében.
Egy kis matematikatörténet
A XV–XVI. század Európájában egyre fontosabbá vált az ipar, a hajózás, a csillagászat, a kereskedelem, mely területek nemcsak műszaki, hanem matematikai vívmányoknak is köszönhették azt, hogy egyre professzionálisabbá váltak. A pénzemberek számára oly fontos kamatos kamat számításához táblázatokat készítettek (pl. Simon Stevin). Az ezekkel való számolást szerette volna Joost Bürgi (1552–1632) felgyorsítani az általa készített táblázat segítségével. A svájci műszerkészítő mester adott p kamatláb mellett az (1+p100)n, (n=0,1,2,…) mértani sorozathoz elemenként a 0,10,20,…,10n számtani sorozat elemeit rendelte. Így az első sorozat bármely két elemének szorzatához éppen az a szám tartozik, amely a megfelelő számtani sorozatból való elemek összege. A két sorozatot egymástól színezéssel különböztette meg (piros-fekete). A ma már természetes jelöléssel tehát loga(1+p100)n=10n.
A táblázat ugyan már 1611-ben elkészült, ám csak kilenc évvel később jelent meg. Ennek köszönhette John Napier skót matematikus, hogy először az övé vált ismertté (1614). Napier munkája annak a mozgásnak a közelítő leírásából származik, amikor valaki egy d hosszúságú úton halad úgy, hogy sebességének mérőszáma minden pillanatban megegyezik a hátralevő út hosszával. Az időt rövid, λ hosszúságú szeletekre vágta, és a sebességet minden szeletben állandónak vette. Az így kapott út-idő értékekből táblázatot készített. A megfeleltetést a görög logosz, azaz arány és arithmosz, azaz szám összegyúrásából latinosan logaritmusnak nevezte el.
|
A táblázat elkészítésekor Napier a λ számot 10−7-nek választotta (d-t pedig 107-nek), mai szóhasználattal tehát azt is mondhatjuk, hogy Napier-féle táblázatban a logaritmus alapja (1−1107)107.
Napier munkáját az Oxfordi Egyetem geometria professzora, Henry Briggs fejlesztette tovább. Elsőként azt szerette volna, hogy log1=0, azaz az alapszakasz hossza 107 helyett egységnyi legyen. Másodsorban kívánatosnak tartotta, hogy a 10 logaritmusa tíznek egy hatványaként álljon elő. Számos lehetőség megvitatása után a log10=1 mellett döntöttek, ami nemcsak a tízes alapú logaritmus megszületését jelentette, hanem magának a logaritmus alapjának megfogalmazását is. (Tehát ha egy szám a-nak az L-edik hatványa, akkor a szám a alapú logaritmusa L.)
A 2,718... szám első ismert előfordulását Napier Descriptio című műve angol fordításának függelékében találhatjuk. (A függeléket feltehetőleg William Oughtred írta.) Itt szerepel a következő megállapítás: loga 10=2,302585, ahol a≈2,71828. Egy másik érdekes korai eredmény Gregory of Saint-Vincent nevéhez fűződik, aki 1647-ben a derékszögű hiperbola alatti területet számította ki. Szerinte az xy=1 egyenletű hiperbola és az x-tengely egységnyi területet fog közre az x=1-től kezdve x=e-ig.
Euler az e számot az 1727–28-ból származó Elmélkedés az ágyúzás legújabb tapasztalatairól (Meditatio en experimenta explosione tormentorum nuper instituta) című kéziratában használta először. Később egy — Goldbachnak írt — levelében találkozhatunk az e-vel (1731), nyomtatásban legelőször 1736-ban jelent meg a Mechanica című tanulmányban.
A szimbólum megválasztásának miértjéről csak találgatni lehet. Vannak, akik szerint az e az exponenciális szó kezdőbetűje, mások az a, b, c, d — az akkori matematikát művelők között bevetten használt — betűk sorában következőt látják benne. A rosszmájúak és irigyek véleménye természetesen az, hogy Euler a számot önmagáról nevezte el.
Euler megmutatta, hogy az e szám irracionális. 1844-ben Liouville bebizonyította, hogy egyetlen egész együtthatós másodfokú polinomnak sem gyöke, sőt, Hermite 1873-ban azt is bebizonyította, hogy transzcendens.
A komputertechnika fejlődésével egyre több jegyét számolják ki e-nek, a minél pontosabb meghatározásért folyó verseny napjainkban is tart. (1999-ig 109 nagyságrendű tizedes jegyet állapítottak meg.)
Az exponenciális függvény meredeksége
Az e szám legérdekesebb és egyben legfontosabb tulajdonsága az exponenciális és logaritmusfüggvények meredekségével kapcsolatos.
A különféle alapú exponenciális függvények grafikonjait a középiskolából viszonylag jól ismerjük. Az x↦ax függvény szigorúan monoton nő, ha a>1, szigorúan monoton fogy, ha 0<a<1 és azonosan 1, ha a=1. Minden esetben igaz az, hogy a grafikon egy folytonos görbe, amely átmegy a (0;1) ponton.
Tetszőleges alap esetén igaz, hogy az ax függvény konvex. Ez szemléletesen azt jelenti, hogy a grafikon bármelyik két pontját egy egyenes szakasszal összekötve, a szakasz a grafikon fölött helyezkedik el (1. ábra).
1. ábra
A konvexitást formálisan is leírjuk. Legyen A=(x;ax) és B=(y;ay) a két végpont. Az AB szakasz egy belső C pontját úgy határozzuk meg, hogy a szakaszt valamilyen arányban felosztjuk. Ha az arány q:p, ahol p, q pozitív számok és p+q=1, akkor az osztópont koordinátái C=(px+qy;pax+qay), a grafikon C ,,alatti'' pontja pedig D=(px+qy;apx+qy). Az tehát, hogy az exponenciális függvény konvex, azt jelenti, hogy apx+qy≤pax+qay teljesül bármelyik lehetséges x, y, p, q számnégyes esetén.
Azt, hogy az exponenciális függvény konvex, a súlyozott számtani és mértani közepek közötti egyenlőtlenség segítségével bizonyíthatjuk be. Az apx+qy és pax+qay kifejezések nem mások, mint az ax és ay számok súlyozott mértani, illetve számtani közepe a p és q súlyokkal.
Az exponenciális függvény grafikonjához bármelyik pontjában, így a (0;1) pontban is érintőt húzhatunk. (Ennek bizonyításától most eltekintünk.) Az érintő meredeksége természetesen attól függ, hogy mi az alap. A továbbiakban arra vagyunk kiváncsiak, hogy milyen alap esetén lesz a (0;1)-ben húzott érintő meredeksége 1, azaz mikor érinti az exponenciális függvény az y=x+1 egyenest. A keresett alapot jelöljük — egyelőre — a-val.
Az a számra jó becsléseket az érintő (0;1)-hez közeli pontjai segítségével kaphatunk. Először vegyünk egy nagy pozitív valós számot (x) és tekintsük az (1x;1+1x) pontot. A konvexitás miatt a teljes érintő a grafikon alatt van (kivéve az érintési pontot, 2. ábra), tehát a1x>1+1x; x-edik hatványra emelve a>(1+1x)x.
2. ábra
Második becslésünkhöz tekintsük a (−1x+1;1−1x+1) pontot. Ez a pont is a grafikon alatt van, tehát a−1x+1>1−1x+1. Ezúttal −(x+1)-edik hatványra emelve (mivel a kitevő negatív, az egyenlőtlenség iránya megfordul!),
a<(1−1x+1)−(x+1)=(1+1x)x+1.
Összefoglalva, a keresett alapra teljesülnie kell, hogy tetszőleges x>0 esetén
(1+1x)x<a<(1+1x)x+1.
Itt azonnal meg lehet kérdezni, hogy az x helyére nagyobb számot írva erősebb becslést kapunk-e. Megmutatjuk, hogy így van, az x↦(1+1x)x függvény monoton nő, az x↦(1+1x)x+1 függvény pedig monoton fogy.
Legyen 0<u<v két tetszőleges pozitív valós szám. Először azt fogjuk megmutatni, hogy (1+1u)u<(1+1v)v. Legyen b=(1+1u)u; az x↦bx függvény grafikonja átmegy az U=(1u;1+1u) ponton (3. ábra).
A konvexitás miatt a V=(1v;1+1v) pont a bx függvény grafikonja fölött van, tehát 1+1v>b1v. A v-edik hatványokat véve
b=(1+1u)u<(1+1v)v.
3. ábra
Legyen most c=(1+1u)u+1. Az x↦cx függvény grafikonja átmegy a P=(−1u+1;1−1u+1) ponton. A Q=(−1v+1;1−1v+1) pont a grafikon fölött van, tehát c−1v+1<1−1v+1. Ezt -(v+1)-edik hatványra emelve az egyenlőtlenség iránya ismét megfordul, c=(1+1u)u+1>(1+1v)v+1 (4. ábra).
4. ábra
Természetesen mindkét függvény monotonitását közvetlenül is igazolhatjuk a súlyozott közepek közötti egyenlőtlenségekkel. Írjuk fel az 1+1u és 1 számokra a számtani és mértani közép közötti egyenlőtlenséget az u, illetve v-u súlyokkal:
((1+1u)u⋅1v−u)1v<u⋅(1+1u)+(v−u)⋅1v,
(1+1u)u<(1+1v)v.
Hasonlóan írjuk fel a súlyozott harmonikus és mértani közepek közötti egyenlőtlenséget is az u+1 és v-u súlyokkal:
v+1u+11+1u+v−u1≤((1+1u)u+1⋅1v−u)1v+1,
(1+1v)v+1<(1+1u)u+1.
A monoton növekvő alsó becslés és a monoton fogyó felső becslés hányadosa 1-hez tart. Ebből következik, hogy a két függvénynek közös határértéke van a végtelenben (5. ábra). Ha a közös határértéket (amit most már nyugodtan nevezhetünk e-nek) választjuk az exponenciális függvény alapjának, a (0;1) pontbeli érintő iránya éppen 45o-os lesz. Az e számnak ez az a tulajdonsága, ami miatt a matematika legkülönfélébb területein felbukkan.
5. ábra
Az ex függvénynek nem csak a (0;1)-beli meredeksége érdekes. A grafikon tetszőleges (x;ex) pontjában az érintő meredeksége éppen ex, vagy más szóval, (ex)'=ex. Ez a tulajdonság is az előbb látottak egyszerű következménye.
A célunk az volt, hogy rámutassunk az okra, ami miatt az (1+1n)n sorozat határértéke különleges, hogy miért éppen ezt a számot érdemes az exponenciális és a logaritmusfüggvény alapjának választani.
Egy tankönyvben, ahol a gondos, precíz felépítés nagyon fontos, a sorrend többnyire teljesen más. Az e számot jóval azelőtt szokás definiálni, mint hogy érintőkről és azok meredekségéről, azaz differenciálásról szó esne. Előbb — a sorozatok határértékéről szóló fejezetekben — bebizonyítjuk, hogy az (1+1n)n sorozat konvergens, és a határértékét elnevezzük e-nek. Csak később, a függvények határértéke és a folytonosság fogalmának bevezetése után, a differenciálásról szóló fejezetben találkozunk azzal, hogy az ex függvény milyen érdekes a deriválás szempontjából.
Feladatok
1. Legyen n tetszőleges pozitív egész. Adjunk közvetlen bizonyítást arra, hogy (1+1n)n<3.
2. Bizonyítsuk be, hogy 1+11!+12!+13!+…=e.
3. Bizonyítsuk be, hogy tetszőleges a valós szám esetén az (1+ax)x függvénynek van határértéke a ∞-ben.
4. Definiáljuk az exp függvényt a következőképpen: exp(a)=lim. Mutassuk meg, hogy \displaystyle \exp\,(a+b)=\exp\,(a)\cdot\exp\,(b), és valójában \displaystyle \exp\,(a)=e^a.
5. Bizonyítsuk be, hogy \displaystyle e^x=1+\frac{x}{1!}+\frac{x^2}{2!}+ \frac{x^3}{3!}+\ldots\,.
Hátha valaki nem ismeri
A differenciáloperátor összetalálkozik egy függvénnyel. Azt mondja neki az operátor:
- Add nekem az értékkészletedet, különben megderivállak!
- Hahaha! Én vagyok az e^x.
Az e tizedes jegyeinek megjegyzésére több vicces mondatot, verset gondoltak ki, amelyekben minden számjegynek egy-egy szó betűinek száma felel meg, például
,,By omnibus I traveled to Brooklyn.''
,,We present a mnemonic to memorize a constant so exciting that Euler exclaimed: `!' when first it was found, yes, loudly `!'. My students perhaps will compute e, use power or Taylor series, an easy summation formula, obvious, clear, elegant!'' (Barel, 1995)
Irodalom
[1] Eli Maor: e — The history of a number, Princeton University Press (Princeton, New Jersey, 1994).
[2] Sain Márton: Nincs királyi út, Gondolat (Budapest, 1986).
[3] Freud Róbert – Gyarmati Edit: Számelmélet, Nemzeti Tankönyvkiadó (Budapest, 2000), 369-401. oldal.
[4] http://mathworld.wolfram.com/e.html
[5] http://www-gap.dcs.st-and.ac.uk/~history/HistTopics/e.html
Kós Rita – Kós Géza